Tris McAdams: Mestersége túlélő

1.

   ‒ Nem fogsz itt átférni. 

   ‒ Nocsak, újabban a kapitányok vezetik a kutatóhajókat?

  ‒ Nem, de még mindig fontos tulajdonságunk, hogy a hajó épségét kockára tevő beképzelt és arrogáns kormányost időben lebeszéljük az ostobaságáról.    

   ‒ Mázli, hogy ezen a hajón csak profik dolgoznak… bár veled alaposan mellényúltak.   

   ‒ Kicsit izgulhatnál, hogy felmentelek..

   ‒ Izgulnék is, csak nélkülem nem jutunk haza. Ahelyett, hogy kekeckedsz, inkább hozass valami kaját a cicussal!    

   ‒ Mr. Hiks! A nevem E.N.K.I. és tudományos tiszt vagyok, nem felszolgáló. Látom nehezen lép túl azon, hogy az önök számára vonzónak terveztek, de ne utaljon rám még egyszer ilyen módon, mert beindul a vészprotokollom és véletlenül elhalálozik. Egyébként pár perc alatt megadok minden szükséges információt a robotpilótának, ha önt eléri a szomorú vég.   

   ‒ Eljött az idő, hogy magukra hagyjam önöket, ha már így összebarátkoztak. Ja, és Mike, ha csak egy karcolás lesz a hajón, lecseréllek egy droidra.   

  ‒ Remek lesz a visszaút… mázli, hogy hamarosan elérjük ezt a nyamvadt bolygót. Remélem berozsdál a segge odakint, Mindentudó kisasszony.    

  ‒ Csak annyit mondanék erre Mr. Hiks: robotpilóta.

kép: pixabay.com

   Egyszer kinyírom ezt a nyüves droidot. Robotpilóta, mi? Az én hajómat nem vezeti robot! Sosem bírtam őket. Lassan mindannyiunkat lecserélnek, pedig feleannyit sem érnek, mint az emberek. Csak Pete meg én vagyunk emberből a hajón. Kapitány és kormányos. Régi cimborák, életművészek, örök túlélők. Legalábbis szeretnék ebben hinni.
   Régebben nyugisabb volt a meló, mindenki adhatta önmagát, megszoktuk egymás bolondériáit. De a mamutcég, aminek a flottájában dolgoztunk, haladt a korral, költséget csökkentett. Ahogy megjelentek ezek a dögök, véget ért a nyugalom. Az első út végén, amit velünk töltöttek, három embert rúgtak ki, mondván, nem megfelelő a hozzáállásuk. Szidták a vezetést, no és?! Persze nem ez volt az indok, mondvacsinált marhaságok. A következő úton még kettő jött belőlük, majd egyre több. Karbantartók, konyharobotok, takarítók. Apránként mindenhová beférkőztek, szépen észrevétlenül lecserélve az élőket. Csendesen jöttek-mentek körülöttünk, de mindig volt a közelünkben néhány. Aztán Jimmy egyszer bedühödött és szétvert egy takarító robotot, hogy levezesse a feszkót. Akkor tudtuk meg, hogy a rohadékok minden szavunkat felveszik, amikor a dög romjai elkezdték visszajátszani az ebédlőben zajlott beszélgetést. Hatan estünk neki és addig ütöttük míg apró darabokra nem hullott. Vége lett a vidám ugratásoknak, a céggel való poénkodásnak, a meghitt haveri együttlétnek. Attól kezdve mindenki morcosan figyelte a dögöket, ám az út végén csak Jimmyt küldték el a dühkitörése miatt. A górék nem tudták meg, hogy kiderült a titkuk.
   Pályára álltam és bekapcsoltam a mikrofont.
   ‒ Pete, elértük az Ibarrát.
   ‒ Egy pillanat, és a hídon vagyok.

   ‒ Ez tényleg gyors volt.
   ‒ Hoztam kaját, ha ügyesen leteszed a kicsikét, már ehetsz is.
   ‒ Tulajdonképp mit keresünk itt?
   ‒ Te csak vezess, vannak dolgok amiket nem köthetek az orrodra.
   ‒ Titkos küldetés, és a kormányos nem tudja miért megyünk? Nem gond, de rakományt a tudtom nélkül nem pakoltathatsz fel; kockázati tényező.
   ‒ Mike! Vezess!

   A híd monitorán figyelem, ahogy a tudományos dög két harci robottal a felszínre lép. Nekik nem kell oxigén, ezt azért irigylem tőlük. Olyan jó látni, ahogy elhúznak. Remélem eltemeti őket egy homokvihar! De mit keresünk ezen a bolygón? Na mindegy, hamarosan kifaggatom Pete-et. Végre nyugtunk lesz a gépektől kicsit!
   Az ajtó nyílására szembefordulok vele. Amikor becsukódik, Pete benyom egy gombot a falon, bezárkózunk.
   ‒ Na, mesélj, mi a francot keresünk a lakatlan Ibarrán?
   ‒ Lehetne több eszed, minthogy egy droid előtt hőzöngsz. Néha komolyan nem értelek.
   ‒ Pete! Mit keres a droid luvnya odakint?
   ‒ Életet.
   ‒ Ez a bolygó lakatlan. Pete, ne szívass!
   ‒ Öt éve még ezt hitték, de a régi hangfelvételeket átfuttatták a legújabb rádiófrekvenciás letapogatón, és azt mondták, hozzunk haza belőle két párat.
   ‒ Mi vagyunk mi, valami kibaszott Noé bárkája?!
   ‒ Ne bomolj Mike, szerinted én örülök?!
   ‒ Tudunk egyáltalán valamit azon kívül, hogy él itt valami?! Amúgy mit eszik?! Homokot?! És azt is iszik?! Mert ez a kurva bolygó egy nagy homokozó! Még víz sincs, vagy jég, csak homok mindenütt!
   ‒ Mindent nekem se mondtak el. Enki a mindentudó. Kérdezgesd csak bátran ha visszajött, biztos fogják értékelni odahaza.
   ‒ Azt ne mondd, hogy nem is érdekel! Egyáltalán nem is sejted mit hoznak a gépre?! És ha húsevő?! Mit adunk neki, hamburgert?! Vagy a te kis Enkid minket etet fel vele?!
   ‒ Ne légy paranoid Mike. Tudod, hogy nem kedvelem jobban a droidokat mint te, de néha megijesztesz. Honnan ez a múlhatatlan utálat?
   ‒ Nem bírom őket és kész. Kiborít, hogy rajtunk kívül nincs értelmes élet a hajón, és veled is csak titokban beszélhetek. Legszívesebben szétverném az összeset.
   ‒ Na haver, ha szerencséd van, hamarosan lesz még négy értelmes élet a hajón. És reméljük, hogy nem alakul ki verseny az életben maradásért. Akkor majd szövetkezhetsz velük a droidok ellen.
   ‒ Menj a francba Pete!
   ‒ Feküdj le haver, fáradt vagy. Nekem meg kell várnom, hogy visszaérjenek. Drága holmik mászkálnak odakint.
   ‒ Na jó, de most már átprogramozhatnál egy helyes cicust, hogy ágyba hozza a reggelit. Komolyan, legalább egynek legyen értelmes feladata.
   ‒ Remek ötlet! Ha elhúzol végre, hozzá is látok.

   Az ajtó halk szisszenéssel nyílik ki előttem. Persze ott sertepertélt egy dög, ugyan nem hallhatott semmit, mégis feszültebb lettem. A kabinom nincs messze a hídtól, a két legközelebbit kaptuk meg. A többit szép lassan átalakították, legtöbbjük raktár vagy dokkoló lett a fémfejűeknek.
   Fúrja az oldalam, miért titok, hogy életet találtak? Miért akarják hazavinni? Normális esetben az élőhelyén figyelnék meg, hónapokig, évekig, attól függően, mennyi idő alatt lehet kiismerni. És nem szokták eltitkolni ha befognak párat. Teljesen értelmetlen az egész.

   Megnyomom az ajtónyitót, belépés után bezárkózom és eltorlaszolom az asztallal. Nem véd ugyan semmitől, de legalább felébredek, ha valamelyik ki akar nyírni. Lehet, hogy igaza van Petenek, és kezdek paranoiás lenni. Most az egyszer örülnék, ha kiderülne hogy tévedek, és nem eleségnek szánnak minket a visszaútra. Úgysem nyugszom, míg rá nem jövök, mi ez az egész. Ledobom magam az ágyra ruhástól, kezem a fejem alá teszem, és a plafont bámulom.
   Aludnom kéne, piszok fáradt vagyok. Forgolódok, de nem jön álom a szememre, csak hallgatom a csendet, és próbálok figyelni a kinti zajokra. Semmi. A dögök halkan mozognak, esélyem sincs, ha minket akarnak.
   Hagyni kellett volna ez a melót a francba. De már nincs visszaút, túl kell élni, túl fogom élni!

2.

   Dörömbölésre ébredek. Kóválygó fejjel nézek az ajtó előtti kamera képére, majd lenyomom az ajtónyitó gombját.
   ‒ Mike, mi a... Mit keres itt az asztal?
   ‒ Óvintézkedés.
   ‒ Aha. Ijesztő lények vannak a hajón, az már biztos. Dobd ki a tükröt a kabinból, és eltűnik a rém.
   ‒ Kösz, megfogadom. Gond van? Nyúzottnak tűnsz.
   ‒ Nem jöttek vissza, és rádión sem lehet elérni őket. Valami nem okés Mike. Ki kéne mennünk.
   ‒ Na nee!
   ‒ Muszáj! A takarítórobotokat mégsem küldhetem ki.
   ‒ Én kormányos vagyok, nem fürkész. Ha két harci robot és egy szuperagy droid kinyiffant, nekünk szerinted mekkora esélyünk van?
   ‒ Mike, nekem ki kell mennem. Örülnék, ha valaki vigyázna a seggemre odakint. Kérlek!
   ‒ Legalább naplózd le, ha megdöglünk tudják, hogy valami gáz van.
   ‒ Megtörtént. Lehet, hogy csak a gépeknek nem biztonságos a felszín.
   ‒ Aha, lehet. Te tényleg megnyugszol, ha ilyen marhaságot beszélsz? Na induljunk, mielőtt meggondolom magam.

   Kilépünk a hajóból, ebben a hülye ruhában nem lehet mozogni. Sugárfegyverrel a kezünkben lassan elindulunk arra, amerre eltűntek.
   ‒ Te Pete! Hogy fogunk visszatalálni?
   ‒ Nyugi, hoztam pár jelzőfáklyát. Leszúrjuk odafelé, visszafelé aktiválom őket és a fényük visszavezet akkor is ha ránk esteledik.
   ‒ Pete, én akkor már nem akarok idekint lenni.
   ‒ Lehet, hogy nem aktívak éjjel.
   ‒ Lehet, de az biztos, hogy az én látásom pocsék a sötétben, és nem akarok úgy meghalni, hogy azt sem tudom mi evett meg.
   ‒ Amúgy mi a terv? Merre keressük őket? Elöl a homokbuckák között, vagy jobbra a homokbuckák között, vagy balra...
   ‒ Nyugodj már le! Látod ezt a holmit? Minden droid egyedi azonosítója benne van, akivel dolgozunk. Nagyon pontosan mutatja a helyet. Nézd azt a kis pontot a képernyőn, ott vannak! Legalábbis Enki biztosan. Megkerestem mielőtt felkeltettelek.
   ‒ Hurrá! Mata Hari már biztos meglesz! Ez aztán a jó hír!
   ‒ Nekem igen. Tudod piszok sokba kerülne ha eltűnne. Nem azért tartanak meg minket, mert pótolhatatlanok vagyunk, hanem azért, hogy legyen kivel kifizettetni a hibákat.
   ‒ Pedig reméltem, hogy az elképesztő tehetségem az oka. Amúgy az én szerződésemben nincs felelősségvállalás, szóval? Gyerünk Pete, bökd ki! Mit keresek én itt?
   ‒ Jaj, Mike! Komolyan. Elég már az összeesküvés elméletekből!
   ‒ Pakolj ki Pete, vagy itt hagylak a francba! Innen még látszik a hajó.
   ‒ Oké. Te az én szerződésemben vagy! Nélküled nem vállaltam.
   ‒ Miért?
   ‒ A remek humorod, a kedvességed… Szerinted? Mondtam nekik, hogyha gond lenne a droidokkal, egyedül nem tudom hazahozni a hajót. Benned megbízok. Egy pöcs vagy, de kedvellek. Ha veled nem jutunk haza, senkivel. Te túlélő vagy, mint én. Mázlis, okos, és van vér a pucádban.
   ‒ És gyönyörű.
   ‒ Az. Elképesztően szép vagy haver. Nincs szebb nálad egész Ibarrán.
   Összenevetünk. Jó így kettesben, majdnem mint rég. A következő bucka tetejéről meglátjuk őket. Az egyik harci robotot félig belepi a homok, a másiknak csak a lába áll ki belőle. Enki persze időben felhúzta a pajzsot, ott fekszik mozdulatlanul, és amíg teljesen le nem merül, nem férünk hozzá a pajzs miatt. Okos droid...
   Pete elkezdi kiásni az egyik harci robotot, én nekiállok a másiknak. Milyen remek, hogy a gépek annyi mindent megcsinálnak az emberek helyett. Nem bírják a vizet, a homokot, a túl hideget, a túl meleget. Lassan az egész életünk akörül forog, hogy ideális körülményeket biztosítsunk a dögöknek, míg mi csendesen kihalunk. Hiszen itt vannak a tökéletes és egyre tökéletesebb gépek, amelyek olcsó munkaerőt jelentenek, nem beteg a gyerekük, ők sem, szabadságra, karrierre sem vágynak. Az embereket elbocsájtják, éheznek, fáznak, nincs nagy kedvük szülni. Fogyunk rendesen. De a lényeg, hogy maradjon pár magasan képzett ganajtúró, aki kiássa a csodalényeket.
   Mindenemről folyik a víz. Egyre jobban utálom a dögöket. Pete már végzett az övével, és próbálja a főokos pajzsát kilőni. Ennek az ócskavasnak meg beakadt a keze.
   ‒ Hé, Pete, ide nézz! Mi a franc ez?
   ‒ A csapda. Valami van benne. Ez olyan mint egy kő. Emeld fel Mike! Vigyázz, mindjárt kibillen a csapdából!
   ‒ Fogtak egy követ a zsenik. Brávó! Most komolyan fel akarsz vinni a hajóra egy óriási kavicsot? Legyen, bár ebben a vacakban nem lehet normálisan fogni.
   ‒ Óvatosan, Mike! Veszélyes lehet!
   ‒ Ez csak egy kő. Visszateszem és… ááá!

3.

   ‒ Mike, ébredj! Mike! Az ég szerelmére, meg ne halj nekem!
   ‒ Hagyja pihenni, Kapitány úr! Megmarad. Szívósak maguk emberek.
   ‒ Miattam van, én mondtam, hogy tegye vissza a követ. Azt hittem csak egy kő. Franc essen ebbe az elbaszott bolygóba! Mike, sajnálom haver...
   ‒ Uram, meg kell kérjem, hogy távozzon! Értesíteni fogom, ha az embere magához tér.
   ‒ Rendben Dok. Megyek ledőlök kicsit.
   ‒ Pete...
   ‒ Itt vagyok haver, hogy vagy?
   ‒ Vizet...
   ‒ Gyere, tartom a fejed… lassan igyál!
   ‒ Kösz. Mi történt?
   ‒ Hozzáértél a kavicshoz. Az villámlott egyet, te kinyúltál, mint a béka, én meg majd összecsináltam magam, hogy kinyírtalak. Ha közelebb állok, én is kaptam volna belőle, de a te robotod és Enki pajzsa vette csak át. Szerencsére kilőtte a pajzsot, úgy látszik két dózis sok volt neki. Felvettem a kapcsolatot Dokkal. Megnézte a testszkenner eredményeit, megnyugtatott, hogy élsz. Mindenkire tettem egy nullgravitációs hámot, és a madzagokat összekötve haza lebegtettelek titeket. A két robot kuka, Enkibe remélem otthon tudnak majd életet lehelni. Dok azt mondta van remény.
   ‒ És a holmi?
   ‒ A kavicsért holnap megyek ki. Már majdnem teljesen besötétedett mire visszaértem veletek.
   Mike… Hagyja, holnapra...

   Sötét van. Kint fekszem a homokon. Egyedül vagyok, hideg van, fázom és félek. A sivatag hirtelen megtelik fénnyel, tenyérnyi kövek világítanak körülöttem, legalább száz darab. Lassan felemelkednek nagyjából egy méter magasba, és elkezdenek forogni, egyre gyorsulva, egész addig, amíg elmosódik a körvonaluk, és eggyé válnak a ragyogásban. Majd hirtelen az univerzum 3Ds képe jelenik meg a helyükön bolygókkal, csillagrendszerekkel, ahogy a csillagászati órákon régen. De ez egy másik univerzum, nem a megszokott, ismerős. Mégis megnyugszom, már nem fázok, biztonságban érzem magam. Mindent értek. Látom az összefüggéseket, a mindenség működését, hihetetlen béke száll meg. Nem szabad megbolygatni ezt, fel sem fogjuk a kárt, amit okozunk vele. Nem szabad elvinnünk a köveket. Nem sza...
   Hirtelen magamhoz térek. A szobámban fekszem. A nyugalom még tart, de a tudás elillant. Emberi elmével fel nem fogható. Behunyom a szemem és próbálom visszacsalni az álmot.

4.

   Hallom az ajtó surrogását. Félálomban kinyitom a szemem, Pete az. Leül az ágyam mellé.
   ‒ Helló haver, hogy vagy?
   ‒ Minden oké. Kajás vagyok. Reggelizünk?
   ‒ Inkább ebéd lesz az. Nem akartalak zavarni, de mehetünk.

   ‒ Látom tényleg jobban vagy, rég etted ezt a vackot ilyen jó étvággyal.
   ‒ Sosem voltam még ilyen éhes. Amy legyen kedves, hozzon még egy adagot!
   ‒ Biztos jól vagy? Kedves voltál egy robottal.
   ‒ Miért ne. Azt mondják: légy kedves a pincérrel, akkor nem köp a kajádba. Utálnék csavaranyát kotorászni ebből a fenséges spagettiből.
   ‒ Szép gondolat, nem saját mi? Ha jól laktál, lenne kedved sétálni velem egyet ezen a csodaszép napfényes planétán?
   ‒ Kavicsgyűjtés?
   ‒ Hát nem a jó levegő vonz.
   ‒ Látod valahol Amyt?
   ‒ Bement a kajádért, ketten vagyunk.
   ‒ Beszélnünk kell! Négyszemközt.
   ‒ Menjünk a te kabinodba. Így van fedősztori, ha hosszabban kettesben vagyunk. Rosszul lettél. Ott maradtam veled.
   ‒ Tökély.

   ‒ Nem vihetjük el a követ.
   ‒ Nyugi, nem nyúlunk hozzá, egy fogókarral betesszük egy remekül szigetelt dobozba. Onnan eregesse a villámait, ha tudja.
   ‒ Nem értesz. Nem vihetjük el. Nem szabad.
   ‒ Mi bajod van? Furán viselkedsz, furákat mondasz.
   ‒ Igyekszem értelmesen elmondani. Nem lesz egyszerű, de próbálj hinni nekem.
   ‒ Hallgatlak.
   ‒ Éjjel volt egy… nem is tudom… álom, látomás. Sosem tapasztaltam még ilyet. Volt egy csomó kő, rengeteg. Éjszaka volt. A kövek világítottak, lebegtek és… ez durván fog hangzani, de mintha mondani akartak volna valamit. Elkezdtek pörögni és kirajzoltak egy tökéletes 3Ds hologramot.
   ‒ Ne bolondozz. Ez csak álom. Nem észleltek a műszerek semmi...
   ‒ Hallgass végig! Nem álmodtam! Egy univerzum képe volt. De nem a miénk. Nem a miénk! Viszont ez a bolygó rajta volt… nem szabad elvinni a köveket. Nem szabad. Megbontanánk valamit… nem értem én se, de valamit tönkretennénk.
   ‒ Ez tényleg elég hihetetlen. Amiről beszélsz… az egy… térkapu?
   ‒ Most, hogy mondod… annak hangzik.
  ‒ Mit gondolsz, láthatnánk, ha kint lennénk éjszaka? Azért valahogy csak meg kéne bizonyosodnunk, hogy nem a gyógyszerektől hallucináltál.
   ‒ Egy próbát megér. De át kéne gondolni, hogy csináljuk. Nem lenne jó besétálni a közepébe. Valószínűleg azért rázott meg, mert van valami védelmi rendszer bennük. Ezek szerint nem is biztos, hogy élnek. Olyan mintha valami szerkezet lenne. Az automata kapu és az elektromos kerítés ötvözete.
   ‒ Ja meg egy videós ismertető a működéséről, mint a biztonsági filmek a repülőkön. Ne próbálja kinyitni az ajtót! Ne vigye magával a köveket! Mi a fenét találtunk haver?
   ‒ Nem tudom Pete. Viszont így már érthető a nagy titkolódzás. Ezért kell két "pár". Emiatt nem vizsgálják az "élőhelyükön", és ezért küldtek kutatóhajót egy "tudományos tiszttel" aki véletlenül sem ember. Ki a francnak lenne gyanús egy kutatóhajó? Ha rájönnek a technológiára, megpróbálhatják lemásolni, és ha sikerül...
   ‒… a cég a világ vezetőinek élén találja magát.
   ‒ Jézusom, mibe nyúltuk.
   ‒ Ha rájönnek, hogy tudjuk, olyan gyorsan halunk meg, hogy pislogni sem lesz időnk.
   ‒ Kösz, hogy elhoztál...
   ‒ Sajnálom Mike. Most nagyon észnél kell lennünk! Ha ezt megússzuk...
   ‒ Jól mondod. Ha. Mi a túrót csináljunk?
   ‒ Nem tudom Mike. Gondolkodnom kell!
   ‒ Meg kéne tudnunk, hogy tudják-e, hogy néz ki, amit haza kell vinnünk.
   ‒ Nyilván tudják, hiszen Enki a kavicsot gyűjtötte be.
   ‒ De ő használhatatlan. Mi meg nem találtunk semmit a "csapdában".
   ‒ Dok tudja, mi történt veled.
   ‒ Ki kell nyírnunk.
   ‒ Megkockáztatva, hogy nem marad orvosunk, ha szükség lenne rá? És mégis, hogy csináljuk? Mi történhet a hajón, ami törli a memóriáját?
   ‒ Töltés közbeni zárlat?
   ‒ Kockázatos.
   ‒ Van jobb ötleted?
   ‒ Csináljuk!

5.

   Doknak saját töltője van, az orvosi szobában, ahonnan ki se teszi a lábát. Ki kell csalnunk onnan, tehát valamelyikünknek meg kell sérülnie. Méghozzá a lábán, fejsérülést nem kockáztathatunk, valósnak kell lennie, ő droid, gondolkodik. Csak Pete-nek van hozzáférése minden ajtóhoz a hajón, mint kapitánynak, így én leszek a szerencsés. Ért is az elektronikához, karbantartóként kezdte a flottánál. Hoz Doknak sínt a kiment bokámhoz, és mivel keresnie kell, az idő sem lesz gyanús amit bent tölt. Hú, de nincs kedvem egy bokaficamhoz! Azt is ki kéne találnunk, mit viszünk haza a kövek helyett. Miért nem megy egyszerűen semmi? Mert nekem meg kellett tudnom, mi megy itt, mi? Most aztán sokkal jobb… francba. És még éhes is maradtam. Rohadt éhes. Megbeszéltük Pete-tel, hogy agyalunk, én a szobámban maradok, ő meg úgy tesz mintha a begyűjtést szervezné amíg jobban leszek. De honnan szerzünk élőlényeket? Valami igazán élhetne ezen a nyüves bolygón…, de nem él. Megpróbálhatnánk átlépni a kapun, ha tényleg az. Veszélyes. Hogy keveredünk ki ebből? Üres kézzel nem mehetünk haza. Francfrancfranc!

   Pete lép be az ajtón egy nagy tál spagettivel és két csésze kávéval. Imádom ezt a srácot!
   ‒ Lemaradtál a repetáról.
   ‒ Elképesztő hogy te mindenre gondolsz. Hogy csinálod?
   ‒ Ez tesz minket emberré, Mike. Figyelünk egymásra.
   ‒ Azt hiszem nekem ezt még gyakorolnom kell...
   ‒ Majd belejössz.
   ‒ Gondolom nem csak a felebaráti szeretet hozott ide?
   ‒ Találtam valamit.
   ‒ Hozzak egy fogót vagy elmondod kínzás nélkül?
   ‒ Megvan mit viszünk haza. Van nyolc kisbolygója az Ibarrának. Átnéztem őket. Az egyiken vannak kezdetleges létformák.
   ‒ Megélne itt is? Mert párat át kéne hoznunk.
   ‒ Nem tudom, de homoklakó féreg. Betelepítünk néhányat. Hozunk nyolc-tíz darabot, betesszük egy kis Ibarrai homokba és megnézzük megmaradnak-e. Ha igen elengedjük a felesleget. Dokkal ráérünk utána foglalkozni.
   ‒ Meg is van, hogyan oldjuk meg a zárlatot.
   ‒ Remek. Siklóval át tudunk menni a kis aranyosakért. Ha jók vagyunk estig visszaérünk.

   Pete útmutatásával megtöltünk pár átlátszó, törhetetlen dobozt homokkal, azt mondja tenyérnyi hosszú, ujjnyi vastag kis cukorfalatok a célpontjaink. Ásó, fogó és a kedvelt izzasztó ruha. Pete szépen lenaplózza, hogy körülnézünk siklóval az Ibarrán, élet nyomait kutatva, megpróbálván a küldetést végrehajtani a tudományos tiszt nélkül. Belecsapunk. Húsz perc alatt elérjük a kisbolygót, de a kis dögöket közel sem olyan egyszerű összeszedni, mint gondoltuk. Órákig keresünk, ásunk, keresünk, ásunk, elkapni egyet sem sikerül. Fáradtan rogyunk le a siklóban. Miután levetkőzünk, kinyúlunk a padlón és szuszogva próbáljuk visszanyerni az erőnket, amíg az átizzadt cuccaink száradnak. Naná, hogy elalszunk. Pete rázogatására ébredek.
   ‒ Ezt nézd, Mike! Gyere már! Nézz ki az ablakon!
   ‒ Azannya! Mit csinálnak ezek? Sütkéreznek a holdfényben?
   ‒ Minden tele van velük. Gyerünk!
   Ki sem kell lépni a siklóból. Úgy fekszenek a homok tetején, mint a giliszták eső után, csak ezek nem fickándoznak. Kinyitjuk az ajtót, összeszedünk tíz férget és hazaindulunk. Nem pakoljuk ki a siklóból őket. Hiszen "be kell gyűjtenünk" az idegen létformákat. Úgy érzem, kezdenek végre egyenesbe kerülni a dolgok.

6.

   Másnap reggeli után kimegyünk a siklóhoz, hogy megnézzük, életben maradtak-e a kincseink. Belépünk és ledermedünk. A homok szinte nyom nélkül eltűnt a tárolókból, helyette alkarnyi hosszú és vastag férgeket, és egy kevés féregkakának látszó sötét dzsuvát találunk. Döbbenten összenézünk.
   ‒ Ezek szépen megnőttek, Pete.
   ‒ Úgy tűnik bejött nekik az új táptalaj.
   ‒ Vajon mekkorára nőnek, ha elengedjük őket?
   ‒ Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem húzunk a francba, amint kipakoljuk őket.
   ‒ Dobozonként öt, megevett nagyjából tíz kiló homokot. A hazaút két hónap. Lehetetlen. Nem bír ennyit a hajó. És ki tudja meddig nőnek.
   ‒ Nem muszáj túlélniük. Hát Istenem, értünk mi ehhez? Nem vagyunk biológusok. Majd lenaplózzuk a sajnálatos elhullást, csak keresnünk kell valami megoldást, hogy amíg élnek, ne kelljen bemennünk etetni őket. Legalábbis én lemondok erről a megtiszteltetésről.
   ‒ A szagra is gondolni kéne. Ha megmurdelnak, az se lesz kéjmámor.
   ‒ Hagyjuk őket a siklóban. Azt feltöltjük homokkal. A víztartályt kiürítjük, kilyukasztjuk, és a szivattyúval telepumpáljuk homokkal a siklót. Aztán élnek amíg élnek. A fedélzeti kamerán látjuk mit művelnek. Se szag, se gond.
   ‒ Remek. Akkor már csak Dok van hátra. Arra gondoltam, ha kimegy a bokám, kicsalhatjuk a szobából, te bemész sínt hozni a lábamhoz, elintézed a zárlatot. A következő töltés pedig szétsüti az agyát. Sajnálatos baleset.
   ‒ Kivitelezhetőnek tűnik.
   ‒ Akkor először a férgek, és felszállás előtt Dok.
   ‒ Nem jó, tudja, hogy találtunk a csapdában egy követ, ami majdnem kinyírt. Ha beállítunk négy homokféreggel, lenaplózza. Ahhoz pedig nincs hozzáférésem. Először őt kell kinyírnunk. A többit pedig a lehető legjobban előkészíteni, hogy egyedül is be tudjam fejezni.
   ‒ Várj! Nem kell tudnia mit fogunk be. Hiszen a siklóban lesznek a "kövek", nehogy szétcsapják a hajó elektronikáját, ha kijutnának a dobozból. Te meg szépen lenaplózod, hogy begyűjtöttük a mintát és biztonsági okokból a siklóban helyeztük el. Azért töltöttük fel homokkal, hogy szigeteljük, mindenre felkészülve. Felszállás után nekem kimegy a bokám egy rossz lépéstől, Dok meg kinyírja az agyát hazafelé.
   ‒ Oké. Igazad van. Kezdjük el!

   Az előkészületek gördülékenyen mennek. Elvisszük a siklóval a férgeket, jó két órányi útra a hajótól. Az egyik dobozt kiborítjuk, pár perc alatt beássák magukat, a dobozt kisikáljuk homokkal. Irgalmatlan undorító dolog féreg végterméket takarítani. A maradékból egyet elengedünk, a többit külön dobozokba zárjuk, friss homokkal feltöltve. Visszatérve a hajóhoz, felcsatlakoztatjuk rá a siklót, és elkezdjük leengedni a víztartályt. Tíz literes anyaggyűjtő hordókat töltünk meg. Azokat áthordjuk a hajóra, és egy üres kabinba pakoljuk. Mire végzünk a háromszáz literes tartállyal, rendesen kidöglünk. Hulla fáradtan elhúzunk aludni. Megbeszéljük, hogy vacsorára felkelünk, eszünk, és éjszaka folytatjuk a munkát. Holnap estig indulnunk kell, ha nem akarjuk, hogy kinőjék a siklót a "minták" mire végzünk.

7.

   Elcsigázottan ébredek az órám pittyegésére. Letusolok. Sokat javít a szagomon és a közérzetemen. Tiszta ruhát húzva kiballagok az étkezőbe. Mivel farkaséhes vagyok, úgy döntök, nem várok Petere. Mire az első adaggal végzek, befut ő is. Nem néz ki valami fényesen, pedig velem ellentétben ő ad magára. Nem csak zuhanyozik, borotválkozik is minden nap. Tiszta ruhát vesz, nem olyan ősember, mint én. Most mégis kezd úgy kinézni. Úgy látszik betett neki ez a pár nap. Háromnapos borosta, gyűrött ruha. Kicsit megsajnálom. Csendben eszünk, látszik, hogy máshol jár az agya. Nem akarom piszkálni, majd elmondja, ha akarja. Amikor végzünk, összenézünk, szó nélkül felállunk és beöltözve kimegyünk a siklóhoz.
   Odaérve látjuk, hogy a homok harmada elfogyott és még egy öklömnyit nőttek.
   Pete leül az egyik dobozra és végre megszólal.
   ‒ Mike, gondolkoztam.
   ‒ Min?
   ‒ Látni akarom a köveket. Tudnom kell, hogy nem hiába csináljuk ezt az egészet. Hogy nem teszem tönkre a karrierem, mert rosszat álmodtál.
   ‒ Értelek. Én is szeretném látni. Ne hidd, hogy bennem nem motoszkál ugyanez.
   ‒ Kösz, hogy megérted.
   ‒ Sokat jelent, hogy megbíztál bennem. Nem kívánhatom, hogy higgy egy álomnak. Én is jobban érezném magam, ha a saját szememmel látnám. Induljunk.

   Nekivágunk hát a sivatagnak. Minden homokbuckán jelzőfáklyát hagyunk a visszaútra. A legmagasabbakat célozzuk meg, ahonnan jobban belátni a környéket. Abba az irányba megyünk, amerre Enkit találtuk. Sötét van és csend, mi sem beszélgetünk. Pete nagyon lehangolt lett. Ha visszamegyünk, még maximum két alibimunka, és leszerelünk. Nem rizikózzuk meg, hogy visszaküldjenek ide. Tizenöt éve megy a kukába. Nagy szerelem volt neki a flotta, nekem csak meló, neki hivatás.
   ‒ Itt vagyunk Mike. Te látsz valamit?
   ‒ Nem. Keressünk egy követ, lehet, hogy meg kell piszkálni a rendszert.
   ‒ Bekapcsolom a fáklyát. Tessék neked is egy!
   ‒ Kezdjük el kotorni a homokot magunk előtt a teleszkópos fogókkal. Hátha beleakadunk… itt is van.
   ‒ Nem történt semmi.
   ‒ Kiemelem.
   ‒ És most?
   ‒ Mit tudom én! Ennek a holminak szigetelt a feje. Nincs nálad fém?
   ‒ Hát az övcsatom a hajón maradt. Sört nem iszok...
   ‒ Akkor nincs más, meg kell fogni.
   ‒ Várj Mike! Hülye vagy? Ennyire nem fontos!
   ‒ Tudnom kell.
   ‒ Te sose nyugszol? Legalább gondolkozz kicsit néha!
   ‒ Gondolkoztam. Megölhetett volna, nem tette.
   ‒ Mike, azt hittem megbeszéltük, hogy nem él.
   ‒ Akkor azok akik csinálták nem akartak ölni.
   ‒ A robotok és a droid nyilván nem számít.
   ‒ A mi testünk kicsit másképp vezeti az áramot, mint egy gépé. Szerintem megismer.
   ‒ Ne csináld!
   ‒ Tudnom kell. Bocs Pete.
   Gyorsan lehajolok, és ráfektetem a tenyeremet a kőre. Nem bántalak, csak látni akarom a kaput ‒ hadarom magamban. A kő pulzálni kezd, de Pete odaér és ellök.
   Fekszünk a homokban, pont mint álmomban, csak most Pete is itt van. A kő világítani kezd, majd megmozdul a homok körülöttünk és több száz fényes kavics emelkedik fel a levegőbe. Együtt forognak, majd összetömörülnek, aztán lelassulnak, és egymástól eltávolodva egy függőleges kört formálnak, aminek az alja egy méterrel a homok felett lebeg. Hirtelen fényrobbanás vakít el, és mikor kinyitom a szemem vörös és fehér színű erőtér pulzál a kövek között.
   ‒ Mit csináltál? Húzzunk haza Mike, mielőtt megnézik, ki játszik a térkapuval!
   ‒ Vajon hová vezet? Nézzük meg! Pete, mi a franc vár ránk otthon? Menjünk át!
   ‒ Te nem vagy normális!
   ‒ Legalább szóljunk nekik! Veszélyben lehetnek! A cég hamarosan új expedíciót küld, azok már nem fognak hibázni. Tudniuk kell! Nem tudom, mi van odaát, de azt tudom, mi lesz ha átjutnak a mieink. Pusztítás, háború! Nézz körül, Mike! Látod magad körül a harci alakulatokat? Sátrakat? Katonák millióit, ahogy a parancsra várnak? Tudod, hogy ez lesz! Az ember ilyen! Először üt, aztán kérdez. Nézd meg ezt a technológiát! Vajon mennyivel járnak előttünk? Rég elpusztíthattak volna minket, de nem tették. Szerinted a fejeseknek mi lesz az első gondolatuk? Meg akarják majd szerezni bármi áron!
   ‒ Igazad van. De mit tehetünk?
   ‒ Mikor hozzáértem, arra gondoltam, hogy nem bántom, és hogy látni akarom a kaput. Vajon ellenséges az a faj, aki olyan holmit épít, ami erre működésbe lép? Talán megértik, ha mást üzenek.
   ‒ Aha, és mit üzensz, soha többé ne nyílj ki, mert kinyírunk titeket mind egy szálig? És szerinted nem nyír majd ki a kapu?
   ‒ Kétszer hozzáértem. Ismernek, tudják, hogy nem kell félniük tőlem. Érzem. Rendben lesz minden.
   ‒ Nem vagy normális.
   ‒ Sosem voltam, ismersz. Ha tévedek...
   ‒ Hazaviszem ami marad belőled és hőssé avattatlak, hogy anyád kapjon egy kis pénzt.
   ‒ Máris kedvem támadt meghalni.

   Összevigyorgunk. Kezet fogunk, nehezen engedjük el egymást. A kettő biztonság, az egy… ki tudja. Jólesik, rég éreztem ennyire közel magamhoz valakit. Megfordulok és elindulok a kapu felé. Ahogy közeledem egyre erősödik a pulzálás, mint amikor tinikoromban a diszkó hangfala előtt tomboltunk, és az egész testünk a zene ritmusára rezgett. Csak ez nem felpörget, hanem megnyugtat. Egyre lazább vagyok, szinte lebeg a testem. Kedvem támad átsétálni. Megállok a kapu előtt, kinyújtom a kezem, és ráfektetem a tenyerem a legközelebbi kőre. Együtt pulzálunk, majd belekezdek. Próbálok érzéseket átadni. Csodálatomat, vágyamat a megismerésre. Aggodalmam a minket irányító rendszer elvakult, ostoba, pénzéhes és agresszív hozzáállása miatt. Félelmem, hogy felfedezik ezt a kaput. És értük. Az ismeretlenekért, akiket talán sosem láthatok. Kérem, hogy tegyenek óvintézkedéseket. A mi fajtánk fél az ismeretlentől, és amitől fél azt elpusztítja.
   Hirtelen megszakad a kapcsolat, és a kövek élettelenül hullanak a homokba, majd elkezdenek besüllyedni. Azt hiszem megértették: Nem lehet felelőtlenül térkaput nyitni a emberiségre!
   Pete ott áll, ahol hagytam. Amikor melléérek bekapcsolja a többi fáklyát és elindulunk visszafelé. Mindketten elvagyunk a gondolatainkkal, csak akkor szólunk egymáshoz, amikor szükséges. A siklóhoz érve kiszedjük az összes szűrőt a víztartályból, majd Pete beállítja a dobozok zárját automata nyitásra egy órával későbbre. A férgeink még egy fejnyit nőttek, kezdenek szűkek lenni nekik a dobozok. Lezárjuk az ajtót. Pete kézi kamerán behozza a sikló belső képét, és elkezdjük beszivattyúzni a homokot. Jól működik az ötletünk, a sikló másfél óra alatt megtelik a háromnegyedéig. Úgy döntünk, ez elég lesz. Elpakoljuk a szivattyú csövét, majd beballagunk a hajóba. Lassan hajnalodik. A híd felé megyünk, mikor Pete hirtelen rálép a lábfejemre és meglök.

8.

   ‒ Ébredj haver!
   ‒ Mi a… mit keresek az ágyban?
   ‒ Elájultál amikor megoldottam a bokaficamodat. Egy hónap jegelés és ágynyugalom. Közben elintéztem Dok töltőjét, ahogy megbeszéltük. A fájdalomcsillapítótól most nem érzed, de nem fogsz tudni ráállni. Ha nem bánod, egy droidot a szolgálatodba állítottam. Ő fog hozni-vinni a híd és az ágyad között. És most, ha lennél szíves felemelni a masinát, végtelen hálás lennék.
   ‒ Elhúzunk végre a csodás Ibarráról?! El se hiszem! Hát megcsináltuk!
   ‒ Meg haver. Jól megcsináltuk. Itt állok harminchat évesen, és pár hónap múlva munka nélkül leszek, pont mint te.
   ‒ Ezek szerint még nem említettem, hogy a kedvenc unokaöcsém a felkelők egyik hajóját vezeti. Szerintem örömmel látnának két ilyen talpraesett fickót. A fizetés átlag feletti és sosem fogunk unatkozni. Ha elkötünk egy kisebb hajót a következő öngyilkos küldetésünkről, még a kapitányi rangod is megtarthatod. Na? Mit szólsz?
   ‒ Hát haver. Megnyugtató, hogy te mindenre gondolsz. Majd átgondolom hazafelé. Most behívom Dant. Ő lesz a házi droidod. Vitesd a hídra a hátsód és induljunk!

   Hát megúsztuk! Még most sem hiszem el, hogy hazamegyünk! Nem tudom letörölni a vigyort a képemről. Lágyan elemelem a gépet a talajtól, és beállítom a robotpilótának a koordinátákat. Dolgozza csak le a gyártási költségét a kis dög. Mosolyogva odaintem Dant, megkérem vigyen a kabinomba. Áthívom Petet; jó látni, hogy újra a régi. Megborotválkozott, tiszta ruha feszül rajta és kisimult.
   ‒ Gondolkodtál az új melóról?
   ‒ Nem is tudom Mike, nem nekem való. Azok kalózok.
   ‒ Rendes fickók, mint te meg én. Csak a droidok kifúrták őket.
   ‒ Majd kitalálom. Hosszú még az út.
   ‒ Ott egy üveg pezsgő a panel mögött. Ideje kibontanunk.
   ‒ Ilyen biztos voltál a dolgodban?
   ‒ Mindig megúszom. Tudod. Muszáj.
   ‒ Hát persze.
   ‒ A túlélőkre!
   ‒ A túlélőkre haver! Megérdemeljük.

 ***

A műre a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc érvényes /Ami röviden annyit tesz, hogy a művet a felhasználó (az oldalt látogató olvasó) másolhatja, többszörözheti, továbbadhatja, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de kereskedelmi célra nem használhatja fel./

Letöltés: Tris McAdams - Mestersége túlélő - epub

A szerző blogja: Játék a szavakkal 

Categories: sci-fi, Tris McAdams